Szemtelen

Itt a nyár. A szerencsések eljutnak nyaralni. A legszerencsésebbek tengerpartra mennek. A legeslegszerencsésebbek pedig a tengerparton nem találkoznak egy hétig más magyarokkal. Vagy ez elkerülhetetlen?

A nő bal kezében hűtőszatyor, jobb kezében XL méretű napernyő, a bal vállán strandtáska, benne ötven faktoros naptej, törülköző, zsebkendő, könyv, telefon, pléd, napszemüveg tok, abban nyolcvanhat euró. Fekete papucsába minden lépésnél lávaként folynak be a forró sárga szemcsék. Sosem járt még tengerparton, azt tudta, hogy puha a homok, de azt nem sejtette, hogy éget is.

A parton helyi zene üvölt a hangszórókból. Mindig is lenyűgözte az olasz nyelv, ezért is várta már olyan régóta ezt a nyaralást. A napernyő és a rúdja ritmusra ütődnek össze, ahogy a nő a cókmókja súlya alatt futóhomokká változott talajon botladozik a tenger felé.

Irigyen pillant a napágyakon heverésző német turisták felé. Igazából nem tudja, hogy németek, csak azt látja, hogy szőkék és ott, ahol magyarok ülnek a földre terített takarón, a nyugágyon gyümölcs turmixot iszogató szőkék mindig németek.

Mégis megelégedéssel tölti el ez a tudat. A bárban olaszok kiabálnak csengő-bongó, vidám indulónak hangzó szavakat, a parton németek harapják a ropogós mássálhangzókat, de mit bánja ő, hol lustálkodnak a külföldiek, amikor végre nem kell magyar sopánkodást hallgatnia. Ezért utazott ilyen messzire, nem is a tenger, nem is a talpsmirgliző parázshomok miatt, hanem, hogy egy hétig ne halljon magyar szót.

Csüggedten néz körbe a teltházas strandon. A talpalatnyi részt, amit a német napágyak szabadon hagytak, beborítják a tarka plédeken heverő tarkára sült testek. A nő a szemüvegtokban guruló apró érmékre, a gyűrött bankjegyekre gondol, meg a kiírásra miszerint húsz euró a napágybérlés.

A háta mögött kisbaba sír, édesanyja román nyelven nyugtatja, hasonlít az olaszhoz, de mégsem úgy gördül, a román asszony beszéde betűkből áll össze, nem hangjegyekből, mint az olasz szavak.

Anyuka kapkodva pakol, a babát traktorkerekekkel felszerelt babakocsiba fekteti, csomagjait a kocsira aggatva tolja el a gyereket meg a pakkot, apuka gumimatraccal, csónakkal, karúszókkal, pink úszógumival és mini mentőmellénnyel felszerelkezve imbolyog utánuk a homoktengeren.

A nő szeme felcsillan a megürült placc láttán, mázsás súlyzóit az egy négyzetméteres földecskére hajítja, zászló híján a hűtőtáskájával jelöli, hogy meghódította a területet. A tenger felé fordul. Jövök! – súgja tekintetével a csillogó víznek. Ám a sarka puha anyagba akad, papucsa idegen strandlepedőt tapos, ami az imént még nem volt ott. A törülközőn egy férfi ül, méghozzá a korábban elfoglalt partszakasz kellős közepén, pont az ő hűtőtáskája mellett.

– Én voltam itt előbb – méltatlankodik a nő ösztönösen az anyanyelvén.

– Szemesnek áll a világ – vonogatja magyar vállát a magyar nagyhasú.

– De maga nem szemes, hanem szemtelen!

A férfi meglepődik. A nő felsóhajt, ez a dühítő, csodálatos magyar nyelv, nincs előle menekvés.

Nem várja meg a férfi válaszát, felkap táskát, rudat, plédet és visszacsörtet a bárba. Aztán sós testtel elnyúlik a tíz eurós napágyon a tíz eurós napernyő alatt, kicsavarja a vizet csöpögő, szőkére festett hajából.

Amikor a pincér a kezébe adja a smoothie-t, nem jut eszébe, hogy grazie, eljátszik a gondolattal, hogy azt feleli: danke. De végül csak annyit mond:

– Köszönöm.