Pokoli mese

Egyszer volt, hol nem volt nagy zaj volt a pokolban. Démonok, szörnyek, boszorkányok és halottak állták körül a kerek asztalt. A vörös Ördög fekete palástban, csontos kezében izzó jogarral ült trónusán.

– Nyugalom, nyugalom – próbálta csitítani birodalmának izgatott népét. – A kiabálással nem oldunk meg semmit – hajtogatta, de senki sem figyelt rá. – Hová lesz a világ, ha már az Ördögnek sincs tekintélye? – sóhajtotta.

Apró gejzírekből csapott fel a bűzös kéngőz, a vulkánokból láva csordogált a nép talpa alatt, de még a tűzhányók dühös morajlását is elnyomta a hangzavar. Mindenki egyszerre beszélt és mindenki maga akarta megoldani a problémát. A pokoli fejedelem megunta a zsivajt, óriásit csapott a trón karfájára és elbömbölte magát:

– Hallgassatok már, átkozottak! Aú! – kiáltott fel, mert a trónra mért erős ütéstől megfájdult a keze.

Csend lett, még a fortyogó vulkánok is abbahagyták a láva köpködését. Az Ördög sajgó kezét masszírozta:

– Most miattatok megfájdult a kezem – nyafogta. – Van valakinek közületek értelmes javaslata?

Újból zsibongás támadt, de amikor látták, hogy a Sátán újabb kiáltásra nyitja a száját, egyszerre hallgattak el. Végül csak az utolsó sorok egyikéből hallatszott egy vékonyka hang:

– Mi lenne, ha elmagyaráznánk annak a halottnak, hogy amit csinál az nekünk rossz? Ha megtudja, hogy ha zárva marad a pokol kapuja, a halottak a földön kell, hogy maradjanak, amiből káosz lesz és eljön világvége, akkor biztosan elszégyelli magát, amiért ellopta a kulcsot. Kérjük meg szépen, hogy adja vissza.

Több száz démon, szörny, boszorkány és halott fordult hátra. Egy vékony, szürke, gyűrött fülű kobold ácsorgott ott lesütött szemekkel.

– Ez ki? – döbbent meg a Sátán.

– Jelentem alássan, őfelsége – lépdelt a trónushoz földig hajolva az Ördög jobb keze, egy különösen apróra nőtt, zöld színű küklopsz –, ez egy kobold.

– Azt én is látom! Azt magyarázd meg te félnótás, hogy mit keres itt? Egy ilyen jó lélek, miért nincs a mennyben?

– Mint, ahogy az imént jelentettem alássan, őfelsége, ez egy kobold. A koboldok nem kerülhetnek a mennybe.

– Miért nem?

– Mert törvény írja elő.

– Ki hozta ezt a buta törvényt?

A küklopsz tölcsért formázott a tenyeréből és a Sátánhoz hajolt.

– Te, fenség – suttogta a fülébe.

Erre elkerekedett az uralkodó szeme.

– Tudod uram, azt mondtad, hogy aki a pokolban született az nem kerülhet a glóriásokhoz, hanem maradjon itt és tanulja meg a rosszat.

– És milyen bölcsen mondtam, nem igaz? – mosolyodott el a sátán.

Hatalmas helyeslés és hajbókolás kezdődött. Egyszer csak egy halott nő szólalt meg:

– Mi lenne, ha egyezséget kötnénk a tolvajjal? Ha visszaadja a kulcsot, akkor cserébe visszakapja az életét, hiszen biztosan ezt akarja.

Az Ördög pislogva nézte a fogatlan öregasszony beesett arcát.

– Ez jó – bólintott. – Szörnyek! Hozzátok a mécsest!

Három szörny kapta magát és pillanatok múlva megjelentek egy lavor méretű tállal, amelyben fekete láng lobogott. Az asztal közepére helyezték azt.

Az Ördög és a segédei a tűz fölé hajoltak. A sátán krákogott párat majd szándékosan elmélyített hangon megszólalt:

Mélységes pokol szólítja a Földet.

A halottak ura hívja az élőket.

Sötét tűz, mutasd a fenti világot.

S a tolvajt, ki a kulcsommal jár ott.

Egyszerre a tűz közepén megjelent a tolvaj képe. A Holtak folyójának északi partján üldögélt, ott ahol a révész fogadta azokat a holtakat, akiket a pokolba kellett átvinnie.

– Á, sátánfajzat, vártam már, mikor jelentkezel – mosolygott a tolvaj és a nagy, díszes aranykulcsot megpörgette az ujján.

– Ne merj velem így beszélni! Sikerült megnehezítened a dolgom, de még én vagyok az alvilág mindenható ura!

A hulla szomorúan az ölébe engedte a kulcsot.

– Nézz rám, felség! Csontváz vagyok. Egy fiatalember helyett egy ijesztő halott ül itt és mégis zsarolni tudlak téged. A tekintélyed elvesztetted, pokoli uraság. – A tolvaj elmosolyodott. – Ne nézz ilyen haragosan, inkább mondd el gyorsan az ajánlatod.

A sátán hápogott, krákogott, toporgott, de végül csak összeszedte magát és vészjóslóan nyugodtan megszólalt:

– Elmondom, de előbb áruld el, hogy sikerült ellopnod a kulcsot!

– Ó, semmiség volt – legyintett a halott. – A kapu közelében dolgoztam és láttam, hogy a kapuőr elaludt, oda mentem, elemeltem a kulcsot, kisétáltam és kívülről bezártam az ajtót. Ennyi.

– Nem hiszem el! – tépte a kusza vörös haját a Sátán, majd elkiáltotta magát. – Szörnyek!

Három bamba behemót a Sátán felé cammogott.

– Derítsétek ki, melyik kapuőr volt szolgálatban múlt éjjel! A legszigorúbb büntetést kapja! Zárjátok a hatszázhatvanhatos cellába, amíg a titkárságon a boszorkányok előkészítik a papírjait a mennybe való áthelyezésre.

Fülsüketítő sikoly hallatszott. A kapuőr tömzsi lábain a kapu felé futott, míg a birodalom lakói szájtátva figyelték a menekülést. Az őrön kívül mindenki tudta, hogy zárva az ajtó, így nincs hova szökni.

– Ne! Csak a glóriásokhoz ne! – zokogott az őr, miután a szörnyek elkapták és átvezették a lávafolyam fölött átívelő csonthídon.

A Sátán visszafordult a láng felé, ahol a tolvaj várakozott.

– Ha visszaadod a pokol kapujának kulcsát, akkor cserébe megkapod az életet, amire áhítozol.

A tolvaj szürke arca felragyogott.

– Legyen! Mikor ütjük nyélbe az üzletet?

– Hm-hm felség! – köszörülte a torkát az Ördög jobb keze –, ha megbocsátasz egy pillanatra.

– Mit akarsz? Egy fontos tárgyalás közepén vagyok!

– Tudom, uram, de erről a zsarolás dologról eszembe jutott valami.

– Milyen zsarolásról?

– Azt mondta a lázadó az előbb, hogy ő most zsarol téged, de mi lenne, ha te zsarolnád őt?

Az Ördög elgondolkozott, majd a tűz fölé hajolt:

– Mindjárt visszahívlak – mondta és elfújta a lángot.

A tolvaj ott maradt döbbenten a zúgó folyó partján.

Eközben a pokolban a Sátán izgatottan faggatta szolgáját:

– És mégis mivel tudnánk zsarolni őt?

– Ha jól tudom tiszteletre méltó Sátán uraság, akkor az egy dolog, hogy mi nem mehetünk ki a pokolból és a halottak jöhetnek be, de a párkák, tudod a görög mitológiából, itt vannak bent velünk.

Mindenki a tömeg közepén álldogáló három magas, karcsú nő felé fordult. A hirtelen figyelem hatására a tengerkék bőrű Nona kezéből kicsúszott a puha gombolyag, amelyet éppen font. A fűzöld Decima lehajolt érte, de közben meglökte a napsárga Mortát, aki így félrecsattintotta az ollót, amivel a kezében kifeszített sorfonalat tervezte épp elvágni. Ez a fonal is a földre esett, Nona és Morta egyszerre térdelt le érte, amikor is összekoccant a fejük a már egyébként is ott guggoló Decimáéval. Az ütéstől mind a három hölgy fenékre huppant.

A Sátán felsóhajtott.

– Mi van a párkákkal? – kérdezte szolgáját.

A szolga még végignézte, ahogy a sorsistennőket felsegíti a földről két démon, aztán az uralkodóhoz fordult.

– Ennek a rablónak biztosan van családja. Létezik olyan ember, aki fontos neki. A párkák pedig az élet fonalát fonják, amit ha egyszer elvágnak az az élet véget ér. Szóval…

– Szóval? – pislogott az Ördög.

– Szóval megzsaroljuk, hogy ha nem adja vissza a kulcsot, akkor a párkákkal elintézzük a családját. Két legyet ütünk egy csapásra: visszaszerezzük a kulcsot és még a lázadó lelkét is megtartjuk.

Az Ördög hirtelen a szolgája nyakába ugrott és csókolgatni kezdte a kopasz fejét, éppen az egy szeme fölött:

– Te egy zseni vagy! – kacagott.

Indult volna a mécses felé, de még suttogva visszaszólt:

– Kérlek, ne mondd el a többieknek, hogy ez nem nekem jutott eszembe, jó?

– Természetesen, felség. Ilyen zseniális ötlet, csak uraságod fejében születhet meg - mondta a küklopsz és meghajolt.

Az Ördög öngyújtót kotorászott ki a zsebéből és meggyújtotta a lángot, majd elmormogta a varázsigét. A tűz mélyén ismét megjelent a szökevény. Türelmetlenül mosolygott.

– Végre, már kezdtem aggódni, hogy mégsem kötünk egyezséget.

– Lesz egyezség, csak módosult az ajánlat.

– Hogyhogy? – nyelt nagyot a tolvaj.

A sátán csípőre tette a kezét.

– Úgy áll a helyzet, hogy ha nem adod vissza sürgősen a kulcsot és te magad nem térsz vissza a pokolba, akkor a párkák megölik a családod.

A tolvaj a fejét rázta.

– Szerinted miért kerültem a pokolba? Rossz ember voltam, hazudtam, csaltam, loptam. Nincsen családom, nincs, akit féltsek. Csinálják csak a párkák a dolgukat, de ez a csecsebecse nálam marad.

A tolvaj mosolyogva dobta fel a levegőbe a díszes kulcscsomót. De jaj! Lecsúszott az ujjáról az aranykarika és egyenesen a Holtak folyójába pottyant. A tolvaj a vízbe ugrott, kétségbeesetten úszott utána, hiszen az élete múlt azon, hogy visszaszerzi-e a kincset. Azonban azt már el is sodorta a víz és kimosta a pokol kapuja előtt. Hatalmas tömegben ácsorogtak a bebocsátásra váró halottak, akik eddig nem tudtak bejutni, mert zárva volt az ajtó. Izgatottan figyelték a jelenetet. Az Ördög eközben felkapta a lábasnyi mécsest és nyomában az egész birodalommal a kapuhoz szaladt, majd vad kiabálásba kezdett.

– Halottak! Vegyétek fel a kulcsot, ne engedjétek, hogy megszerezze az a figura, aki úszva közeledik.

Közben a szökevény is megérkezett, kimászott a vízből és a száraz, poros földön árválkodó kulcs felé vetette magát. Ujjai a fémkarika széléhez értek, de épp mielőtt rámarkolhatott volna, egy kéz elhúzta előle. Az Ördög boldogan ordibált a kapu túloldaláról.

– Elkapta, elkapta – táncolt vidáman, majd elkezdett dörömbölni az ajtón. – Nyisd már! – unszolta a halott nőt, aki felvette a kulcsot.

De a szólított nem mozdult. Az Ördög toppantott a patájával.

– Mire vársz? Nyisd ki a kaput!

– Mit kapok cserébe? – válaszolta az asszony.

Az Ördög párszor beleverte a fejét a kapuba, miközben azt mormogta:

– Meg áll az ész, ezek mind egyformák.

Nagy levegőt vett, majd elbődült:

– Én vagyok az Ördög! Megparancsolom, hogy azonnal nyisd ki a kaput! Hallod? Azonnal!

– Hallom felség – mondta a nő –, de még nem kaptam választ. Mit kapok cserébe?

– Mit? Mit? Szolga, gyere ide!

A klüklopsz az urához rohant, majd összedugták fejüket és tanácskozásba kezdtek. A kapu túlsó oldalán a várakozó holtak is ugyanezt tették. A szökevény közben összeszedte magát, és elgondolkodva nézegette a várakozók tömegét. Az Ördög a lángba nézve észrevette, hogy a tolvaj magához tért a meglepetéséből és neki kezdett könyörögni:

– Vedd el tőle a kulcsot – a férfi kérdőn nézett. – Igen, hozzád beszélek. Megkapod a szabadságot, ha elveszed tőlük a kulcsot!

– De ők sokkal többen vannak, mint én. Hogyan szerezzem vissza?

– Tolvaj vagy, találj ki valamit!

A szökevény bólintott majd a halottakra kiabált:

– Hé, srácok! Ne hagyjatok ki semmi jóból. Végül is nekem köszönhetitek, hogy a kulcs nálatok van. Fogjunk össze!

Bizalmatlanul néztek rá, de ő tovább folytatta a győzködést:

– Minél többen vagyunk, annál nagyobb a lehetőségünk a sikerre.

– Igen, és annál többen kell osztozkodnunk a jutalmon – válaszolta elutasítóan az egyik halott a sok közül.

– Mit csinálsz te átkozott áruló? – ordibált az Ördög odabentről.

– Nem árultalak el, nem ígértem neked semmit. És még mindig nem mondtad, hogy mit adsz nekünk cserébe.

– Gyűlöllek, gyűlöllek, nagyon gyűlöllek benneteket, csak gyertek be, úgy megkínzom az egész bagázst, hogy nem lesz kedvetek többet lázadozni!

A szökevény nagyot nevetett a hallottakon.

– Jól van – mondta végül beletörődötten Sátán. – Mind megkapjátok az életeteket, csak nyissátok ki a kaput!

– Esküszöl? – kérdezte a szökevény.

– Persze, hogy esküszöm! Ez egy komoly dolog, ilyesmiben sosem hazudnék.

– Esküszöl a hatalmadra? Az izzó jogarodra? A küklopszod életére?

Az Ördög jobb keze, az apró zöld óriás nagyot csuklott, mire a Sátán rákacsintott. A küklopsz nem értette, ez mit jelent, egyszemű lévén ő még sosem próbált kacsintani.

– Esküszöm bármire, csak nyissátok ki a kaput.

A halott a kulccsal a kapuhoz lépett, kattant a zár, nyikorgott a lenyomott kilincs. Az Ördög megvárta még minden kint rekedt halott bejön a pokolba, majd egyszerre kezdte ütni-rúgni mindet.

– Hogy merészeltétek? Ujjat húzni az Ördöggel?

A lázadók összekuporodtak, és a kezükkel próbálták védeni a testüket az ütések ellen. Amikor a felbőszült uralkodó végre abbahagyta a verést, az egyik halott megszólalt:

– Most már megkapjuk az életünket?

Az Ördög hatalmas kacagásba kezdett. A lázadok kérdőn néztek rá, de a Sátán a nevetéstől alig tudott beszélni:

– Nem kaptok semmilyen életet, semmilyen szabadságot. Tudjátok, mit kaptok? Büntetést! Nem is kicsit.

A halottak megilletődve néztek egymásra.

– Ugye nem gondoltátok komolyan, hogy betartom a szavam? Hányszor mondtam ma, hogy én vagyok az Ördög? Arról vagyok híres, hogy megtartom az ígéreteimet?

– De megesküdtél a birodalmadra! – csodálkozott a tolvaj szökevény.

Az Ördög a fejét csóválta.

– Hát nem tudod? Mi egyformák vagyunk. Az én esküm annyit ér, mint a tied, te hazug, csaló, tolvaj.

Ezután őrségért kiáltott, akik hamarosan meg is érkeztek és elvezették a holtakat.

Az Ördög a pokol legsötétebb és legmélyebb bugyrába záratta a lázadókat, de tekintélyét sosem nyerte vissza. A pokolba jutott holtak mindig valami csalafintaságon törték a fejüket, mert úgy gondolták, ha egyszer már valaki túljárt a Sátán eszén, akkor nekik is sikerülhet.

A lázadók szenvedtek, az Ördög szenvedett és végül senki sem lett boldog, pont úgy, ahogy egy pokoli mesében lennie kell.