Ne mondd, hogy a könyv nem kell
Ha hagytad volna, hogy megvegyem a könyvet,
amit az a híres pszichológus írt,
minden benne szereplő tanácsot megfogadtam volna.
Ötventől visszafelé számolnék.
Lassan szívnám be a levegőt és mélyről fújnám ki.
Az ujjaimat összecsippenteném
egy megnyugtató Om-ra.
Utána már nem érezném, hogy elájulok
és eldőlök, mint egy tévképzetekkel kitömött zsák.
Nem félnék attól, hogy addig kell feküdnöm
a metró sáros padlóján, amíg valaki fel nem szed.
Mondjuk a mentősök.
A kórházban megállapítanák,
hogy szervileg egészséges vagyok,
egyetértenél azzal, hogy a fejemben van a baj.
Pedig valójában a szívemben
és tényleg nem szervileg.
Ha lenne egy könyvem,
amiben pontokba szedték a tennivalókat
nem szívbeteg szívbetegek számára
pánikrohamok idejére,
nem szoronganék lépten-nyomon,
hogy meghalok.
Ott a metrón ezt mantráznám:
nincs infarktus, nem agyvérzés,
ez csak kémiai reakció,
hiperventilláció, adrenalin, üss és fuss reflex.
Normális, hogy ilyenkor egy irracionális
gondolat, épp olyan, mint egy racionális.
Ha később ezt elmondanám neked, nevetnél.
Azt felelnéd, ez nem is önsegítő könyv,
hanem filozófia tanulmány.
Ha tudtad volna, nem engeded, hogy megvegyem,
helyette inkább rám kiabálsz a boltban:
azonnal tegyem vissza a polcra azt az ostobaságot!
Mi következik? Lélekbúvárt fogadok?
A kosztpénzből?
Aki megmagyarázza nekem, hogy
az összes gyengeségem a te hibád?
Rád szólna az eladó:
halkabban legyél lehetetlen alak.
Én pedig oxigén után kapkodva,
félreverő szívritmussal
újabb infarktust,
újabb agyvérzést
vizionálva, azt hinném,
ott ér véget az életem a
történelem és az ezoterika szekciók közé
beszorított fotelben.
Kikísérnél a bolt elé, és szépen megkérnél,
szedjem össze magam,
hiszen minden fejben dől el.
Nem árulnám el, hogy az én fejemben
már minden eldőlt,
csak a beteg szívemben nem.
Ha hagytad volna, hogy megvegyem a könyvet,
már negyvennél tartanék a számolásban,
mire elhinném, hogy nem kell beledőlnöm a sárba,
már talpon maradok.
Végre a krónikus sötétségből kibotorkálva
körülnéznék a metrón.
Újra feltűnne a telefonjukba vesző emberek fejbúbja.
Festett, ősz, korpás, lenőtt, fényes, zsíros, göndör, kopasz.
Megpróbálnám kibetűzni
az egyetlen könyv címét,
az egyetlen ember kezében,
aki olvas.
Bosszankodnék, amiért nem sikerül.
Ezért bosszankodnék.
Talán én is újra olyan elmélyülten tudnék
olvasni, hogy elfelejtenék időben leszállni.
Ilyen normális dolgok történnének velem,
mint régen, mielőtt beléd betegedtem.
Aztán nevetve lépnék be az ajtón,
elmesélném, hogy jártam a plusz megállókkal.
Leszidnál. Hogy lehetek ilyen elvarázsolt?
Legközelebb majd a gyereket felejtem a buszon.
Akkor megint elszámolnék ötvenig.
Ujjcsippentés, hasi légzés, pozitív gondolatok.
Időben leállított kémia reakció.
A vacsoránál már ennék néhány falatot,
nem kívánkozna vissza minden morzsa.
Hosszan ízlelném a sósat és még tovább az édeset,
nem lenne minden savanyú és keserű.
Nem bírnád ki, hogy ne említsd meg,
ha már leadtam tíz kilót,
nem kellene visszaszednem.
De az a kevés, amit megettem is segítene, hogy
ne szédüljek a Csipkerózsika közben.
Mióta a lányunk látott elájulni, csak ezt a mesét kéri.
Te vagy a hercege,
aki életre rázta, üvöltötte, pofozta az alvó hercegnőt.
Te lennél a hercege
akkor is, ha elhagynálak.
Elhagynálak, ha nem félnék,
hogy utána én lennék a gonosz a mesében.
Aztán egyre ritkábban kellene
a segítő könyv, a számolás, a mantra.
Nem jönne hiperventilláció,
semmi adrenalinfröccs,
se üss, se fuss.
Tele hassal és tiszta fejjel
képes lennék beszélni veled.
Elmondanám, hogy kevés a tünetet kezelni,
a kiváltó okot kell megszüntetni.
Hogy ne menjenek tönkre hárman
kettő hibájából,
egynek ki kell mondania, hogy "Állj!".
Ezt írja a könyv,
rögtön az első oldalon.
A falhoz vágnád a könyvet.
Tudtad!
Tudtad, hogy nem lett volna szabad
hagynod, hogy megvegyem!
Még mindig azt hinnéd, hogy ez számít.
Ma időben szállok le a metróról,
csendes a könyvesbolt,
mert nem vagy itt.