Miért nem járok taxival?

Kata váratlan ismerőssel találkozik a taxiban hazafelé a kórházból.

Nem kellett várnom a taxira, a taxi várt rám. Ott állt a kórház főbejáratánál, ahogy a diszpécser ígérte. Leráztam a csizmám talpáról a sarat, mielőtt bekászálódtam az anyósülésre.

– Kata? – szólított meg a taxis.

Ez a hang nem a megfelelő utas iránt érdeklődő sofőré volt, hanem a döbbent férfié. A félig kihúzott biztonsági öv kicsúszott a kezemből és a fém nagy csattanással ütődött az autó falának.

– Nahát! Szia! – ismertem fel Misit.

Már nem tudom, ő hajolt hozzám egy puszira, vagy én mozdultam felé, mindenesetre ismerős volt a gesztus, hiszen régen is mindig félúton találkoztunk egy-egy csókra. Aztán csak néztük egymást a forgalmas utca káoszában. Erről eszembe jutott a legutóbbi, nyolc évvel azelőtti találkozásunk, amikor én kiabáltam, ő sírt, neki még nem volt szakálla, nekem meg még voltak petefészkeim.

– Szóval taxizol? – kérdeztem.

Erről végre neki is felderengett, hogy nem a régi, fájó szerelem minőségemben ücsörgök itt, hanem a fizető utasa vagyok, mert megkérdezte, merre megyünk.

Szó szót követett, és amíg ő az utat figyelte, rám egy kisbaba ordított a műszerfalra tűzött fotóról.

– A húgod fia? – próbáltam mosolyogni, mint mindig, amikor gyereket láttam.

– Saját – pillantott rám a szeme sarkából. – Tíz hónapos.

Ezen már őszintén nevettem. Misi és a gyerekek! Csúnya veszekedés volt az az utolsó, amikor én kiabáltam, hogy annyi év hitegetés után nem jelentheti ki, hogy mégsem akar gyereket, ő meg sírt, amiért nem elég jó ember ahhoz, hogy feláldozza magát értem. Mégis kedves gesztusnak tűnt, hogy ott a taxiban viccelődni próbált a dolgon.

– Neked van?

Olyan óvatosan kérdezte, hogy fejbe kólintott a felismerés: hiszen Misinek sosem volt humora. Pont olyan vörös fejjel, tátott szájjal tudtam volna üvölteni, mint Misi fia a képen. Nincs, feleltem érzésem szerint közömbösen, ő azonban szomorúnak látszott.

Aztán egy ideig csak csorogtunk a forgalommal. Vágyakozva néztem a mellettünk haladó kék buszt, irigyelve a rajta utazókat, amiért a komfortos tömegközlekedést választották a taxizás kényelmetlensége helyett. De legalább Misi veszített a "Ki bírja tovább a kínos csendet?" elnevezésű autós játékban:

– És jól vagy?

Megnyugtattam, hogy természetesen jól vagyok, ahogy az lenni szokott, amikor valaki vaskos iratköteggel a hóna alatt indul haza a kórházból.

Ne haragudj, nem kell elmondanod, visszakozott, és egy olyan ember sértődöttsége érződött ki a szavaiból, aki megszokta, hogy korábban mindent tudott rólam. Pedig szerettem volna elmondani, kérdezni, számonkérni, megbocsájtani, de addigra befaroltunk a ház elé.

Volt egy műtétem, nem nagy dolog, hadartam, míg előkotortam a tárcámat. Tiltakozott, szó sem lehet róla, a vendége voltam, és én rögtön ráhagytam. Sokkal többel tartozott nekem egy fuvar áránál. Még integettem is, amikor kifordulva az utcából jobbra indexelt, aztán balra kanyarodott.

Azt hittem, csak napok kérdése lesz, de hetek teltek el, mire a postaládámba került az autó padlójára pottyant zárójelentés. A lelet mellé nem járt egyéb üzenetet. De mit is írhatott volna? Szóval azóta nem járok taxival.