Hogyan késtem el az esküvőmről?
Azt már korábban megírtam, hogy az esküvőm viharosra sikeredett. De azt még nem meséltem, hogy nem csak meteorológilag akadtak viharok...
Délután kettőkor lett volna az esküvőm. Mielőtt megszólalt a harang, még a násznép mind a száz tagja azt hitte, kettő órakor férjhez megyek, mialatt szólt a harang a vőlegényem is azt hitte, kettő órakor meg fog nősülni, de amikor elhallgatott a harang, és ott álltam a templom kapujában csipkés, fehér, kontyos, csokortalan pompám teljében, csak én tudtam, hogy kettő órakor nem lesz esküvő.
Tikkasztóan meleg, júliusi szombat, tizenhárom óra ötvenöt perc. Állok a templomkapuban, a kezemben a nagy semmi, a szememben akkora krokodilkönnyek, amekkorák csak egy olyan menyasszony szemében lehetnek, akinek nincsen csokra. A bátyám, amint meghallja a feladatot, feltépi a sofőr oldali ajtót, lufik pattognak, szalagok szárnyalnak az autó nyomában.
Amíg várok, bámészkodom. A templomajtó teljességgel alkalmatlan közlekedésen kívül egyéb célokra, túl sok a fa a hallgatózáshoz, túl kevés a kulcslyuk a leskelődéshez. Szólnom illene a násznépnek, hogy nekik is várniuk kell. De hogyan? Esetleg, ha csak ujjnyira nyitom az ajtót, elég a számat a résbe dugni, a többit elintézi az akusztika. Valahogy így:
– Achtung! Achtung! Tájékoztatjuk kedves vendégeinket, hogy a Szolnok irányából Budapest felé közlekedő menetrendszerinti menyasszony harminc percet késik.
Mielőtt a tervet nyélbe üthetném, nyikorog a nehéz faajtó, és ott áll előttem az anyám. Hát létezik anyai megérzés! Az ő orgánumát arra teremtették, hogy azt kiáltsa: Auchtung!
És valóban, mert miután visszamegy, még az ajtón is átszűrődnek a közleménye hangjai, immár mindenki tudja, milyen bűbájosan feledékeny a potenciális feleség. Még az ajtórésből megtekinthetem, ahogy a vőlegényem úgy mosolyog, mintha nem tudná, hogy a násznép jelentős része szentül meg van győződve arról, hogy szökés esetével állunk szemben.
Kiderül, hogy anyám pont olyan türelmetlenül tud templomkapukban toporogni, mint én. Előbb szinkronban, aztán kánonban lessük az utcasarkot, ahonnan a szorult helyzet megoldásának felbukkanása várható. Egyszer csak távoli sziréna hangját fújja felénk a forró nyári szellő, édesanyám halálra váltan fordul felém:
– Mit tettél?
Ha így kérdi, már én is látom az események egy lehetséges kimenetelét: a bátyám megérkezik a házunkhoz, ahol a húga tizenhárom óra harminc perckor még a "valamit elfelejtettem" eufóriájában szaladgált. A konyhaasztalon váza, a vázában fehér kála, öt szál, gyöngyökkel díszített szalaggal csokorba kötve. Felkapja, az anyós ülésre dobja, a kerekek újra csikorognak. A bátyám jobbról előz, balra bevág, kivág, átvág, beletapos, satufékez, a rendőrök szirénáznak, áthajt egy XXL méretű üveglapon, amit épp két munkás cipel, recsegnek a gumi alatt a szilánkok, de egy sikátorban lerázza az üldözőit.
Mégis, az autó makulátlannak tűnik, amikor végül hosszú, fekete féknyomot hagyva maga után megáll a templom előtt. Itt a kála, ideje igába hajtani a vőlegényt. Életem párja szerelmesen szemrehányó tekintettel figyel az oltárig vezető úton. Esküszünk, hogy hűek leszünk, szentül élünk, tűrünk és holtomiglan, holtáiglan el nem hagyjuk egymást. Ámen. Hitvesem frissen gyűrűzött kezével megfogja a frissen gyűrűzött ujjaim, és hozzám intézi férji mivoltának első mondatát:
– Az a félóra nagyon ciki volt.
Így történt, hogy kettő óra helyett, kettő óra harminckor mentem férjhez. Majd egyszer azt is elmesélem, mit súgott nekem az anyósom, miután elkéstem a fia esküvőjéről.
A meteorológiai viharokról szóló művem az Időjárás előrejelzés házasulandóknak, ami egy humoros, alternatív időjárásjelentés a Litera-Túra Magazinban jelent meg és ITT olvasható.