Édes, sós, csípős

A kötözött sonka már két napja elkészült, a hűtőben várta, hogy megszegjék. A tormát ő maga reszelte hozzá, a kezéből még most is párolgott a zöldség csípős aromája, bármennyit is sikálta szappannal, nem tudta leáztatni a szagot. 

Nem is bánta, húsvét illata volt a kezének, hiszen csak ilyenkor ettek ilyesmit, a torma íze épp úgy ivódott bele ebbe az ünnepbe, mint az illata a bőrébe.

Szerette a jeles napok nyüzsgő izgalmát, várni az érkezést, az ünnepét és a családét is. Pedig dühítenie kellett volna a ténynek, hogy a készülődéssel töltött munka sokszorosa annak, amíg a felporszívózott szőnyeg bepiszkolódik, a felsúrolt konyhapadló olajtól kezd csúszni, és a gyerekekre rá kell szólni, ne futkossanak, mert elesnek és közben azon mérgelődni, hogy a nagyobbakra már azért kell rászólni, hogy csak az ebéd idejére tegyék félre a telefont. Hogy a tálalóedényeket is tovább tart megpakolni, mint az üres hasakat megtömni.

A húgáék hozták el az anyját, a vendégek zsivaja lecsalta az emeletről az ő gyerekeit is. Már nem várta, hogy előkerüljenek a kölnis üvegek. A férje, a sógora és a fiai kínosnak találták ezt a népszokást. Pedig a nagyapja még szódavizes üveggel állított be húsvétkor, míg az apja sportot űzött abból, hogy minden évben megtalálja a legbüdösebb pacsulit, amivel csakis a haját öntözte meg bőségesen, hiába kérlelte, hogy inkább a csuklójára permetezzen. Akkor még haragudott mindkét férfira, legszívesebben elbújt volna előlük az évnek azon az egyetlen hétfőjén. De először a papa ment el, aztán az apja is, és mióta locsoló nélkül hervadozott, már másképp tekintett azokra a régi húsvétokra.

Nem maradt több hagyomány, csak a kalács és a templom. Legalább az utóbbi kapcsán, nem volt vita, a férje lelkesebben ment húsvétvasárnap az istentiszteletre, mint szentestén. Megszületni nem nagy dolog, látod, nekünk is sikerült. Na, de feltámadni! Az már valami, vallotta a férje, aki komolyan gondolva a húsvét fontosságát még a böjtöt is megtartotta minden évben. Ő maga is böjtölt, igaz a férjével ellentétben nem a húst hagyta el, hanem az édességről mondott le. Mindketten fontosnak tartották a valódi áldozatvállalást.

De most végre ott pihent az asztalon a sonka, a tojás, mellette a reszelt torma és a hűtőben várta a sorát a zserbó is. Már csak a kalács hiányzott. Ennek készítése tradicionálisan az anyja feladata volt, akit az utóbbi években egyre inkább megterhelt a feladat. Már nem ő készítette a karácsonyi bejglit, már nem főzött akkora kondér húslevest a születésnapokon, hiszen már a boltig is alig vitte el a lába. Hogy tehermentesítsék az anyjukat, idén a húga vállalta, hogy elkészíti a zserbót, rá pedig a kalács maradt.

Az anyja kalácsát mindig is túl édesnek találta, hiába magyarázta neki évekig, hogy a sonkához sós íz illik, az édeset meg süsse csak az unokáknak nyári szünetben, de az anyja sosem volt hajlítható típus. Maradt az édes kalács, ami ahogy az anyja a korral vesztett az ízérzékeléséből minden évben egyre cukrosabb lett.

Ő viszont idén, végre sós kaláccsal készült. Nem szólt senkinek, csendben készült az új tradíció megteremtésére. Félve tálalta a család elé a menüt, és csak tologatta a saját tányérján az ételt, míg a többieket leste. Hümmögés, nyammogás, csattogás hangjai töltötték be az ebédlőt. Míg az anyja is csendben ette a falatokat. Jó ég, gondolta magában, szegény anya már annyira sem érzi az ízeket, hogy észrevegye, sósat eszik édes helyett.

Csak a lánya fancsali arca rontotta el a hangulatot. Kaphatok cukrot, nyögte ki végül a gyerek. Mert ez a kalács, most valahogy fura.

Elnézte azt a sós, édes kalácsot, ami most csípni kezdte a szemét. Ekkor értette meg, vannak olyan hagyományok, amelyek eltűnnek, de mindig lesznek olyanok, amelyek túlélnek bennünket.