Éden

Igazi kertművelők már nem léteznek.

Frissen kigurított gyepszőnyegük szélén terpeszkedve figyelik munkásaik négykézlábas serénykedését. Fényes műanyag papucsuk tápoldatban fuldokló termőföldet tapos, míg kifeszül a vakondháló utolsó négyzetmétere is. Lapátok csilingelése zene a füleiknek, talicska nyikorgása a himnuszuk. Zászlójuk zöldebb a pázsitnál, dollárszín árnyalatban lobog lihegő munkásaik szeme előtt. Sorházukat lehetetlen körbejárni, embereik a hátsó kapun át kullognak el a naplementébe, a következő munka felé.

Az agglomeráció friss levegőjén elpilledt munkafelügyelőink az eredményt csodálják. Az öntelt boldogság könnyeit slagból szórják szerteszét udvaruk mind a húsz négyzetméterén. Örömük cseppjeiből a szomszédnak is jut. A kazalnyi ajánlásból, páratlan érzékkel kiválasztott kertépítők elérhetősége kérés nélkül is a hálás telektárs telefonján pittyeg.

Töpörödött udvarukon törpe gyümölcsfáról szüretelik A barackot. Teljesítményüket ámuldozva fogadja a városban senyvedő ismerősök féltékeny tömege. Divatosan, bal szögből fotózott barackjuk diadalútját kék lájkok és instant szívecskék garmadája szegélyezi. Lelkükben megfér együtt az önhittség és a szerény remény, hogy jövőre talán egy szem termésük kacska jobb oldala is Facebook-kompatibilissé fejlődik.

Kútjuk feszített víztükrű medence, hordójuk fürdődézsa, fóliasátruk finn szauna. Vidéki életük legjavát nem rejtegetik irigyen, közös élvezetre kínálják minden barátjuk számára, és a dagadó mellű vendéglátónak cserébe zamatos gyümölcsaromából pancsolt barackpárlat az ajándék.

Kapájukat geotextilnek nevezik, babakék ásójuk parányi, akár a kertjük. Beton járólapok és márvány díszkavicsok alatt bujkál a régi burgonya utója, tetejébe idén modern kaspóban dianthus plumarius kerül. A gyermekek örömmel szagolgatják az illatos szegfűt, közben épp arról diskurálnak, vajon mi fán terem kedvenc ételük, a sült krumpli.

Az elektromos rovarcsapdában szúnyog teteme serceg, egy éhes béka ma máshol kuruttyol, ez a csend büszke kertészünk jutalma. Darázsirtó szagú pillangók szédelegnek a kerítésen túlra, míg kisgazdáink a közeli rétről átszökött gyomot gazolják a mediterrán magból sarjadt fűszálak közül. Furfangos agronómus agyuk álmukban is a permetezésen jár, és mivel apró kamrájukban minden válsághelyzetre halmokban áll a megoldás, reggel a pázsit helyett a mező szürcsöli a gyomirtó koktélt. Ugyan kinek fáj, ha később riadt méhek keresik kedvenc vadvirágaikat?

Ilyenek elhivatottak a mi földesuraink.

Vajon sejtik a mezőgazdaság királyai, hogy birodalmuk tehén trágya nélkül is bűzlik? Pedig egy létező királyságban a méhlegelőiken sarjadt pitypangból, lányaik keze által font koszorú lehetne a koronájuk.

Vajon tudják, hogy a természet iránti elkötelezettségükben társuk lehetnék, ha a valódi kertjükben az igazi szőlővesszők tényleg nektárt csepegtetnének? Ám nehezemre esik közösséget vállalni olyan kertészekkel, akik répájukat a zöldségosztályon takarítják be a szent anyaföld helyett.

Nincsenek már konyhakertek. Ha léteznek is valahol, azokat remegő kezű nagymamák és hajlott hátú dédpapák kapálják, de ezekről az édenkertekről sosem esik szó, amikor városi gazdáink néhanap felhívják a nagyszüleiket.