Buzuki és egyéb szörnyűségek

Nyaralni szívás, ha az embernek van egy hat éves húga. De amikor a kistesók bajba kerülnek, olyankor születnek a HŐS nagytesók.

Buzuki és egyéb szörnyűségek

Nem azért béna ez a nyaralás, mert lepukkant a szállás, nem is azért, mert hideg a tenger, vagy mert rossz a kaja, hanem Laura miatt.

Amikor hét éves koromban anyáék megleptek egy húggal, arról volt szó, hogy egy tesó jó buli lesz. Eltelt öt év és én még mindig csak várom, hogy mikor jön már a "jó" vagy a "buli" rész. Mert Laura iszonyú fárasztó! Nem érdekli az Xbox, és még a tévében is a nyomi Barbie meséket lehet csak bámulni, mert neki nem való a Jurassic World.

Itt van ez a mai este is. Nem elég, hogy anyáék elrángattak erre a görög bulira, ahol uncsi, élő zene szól, de a húgom miatt még táncolni is kötelező. Vagyis csak lenne, mert addig hisztiztem, hogy ez gáz, hogy anyáék végre leszálltak rólam és csak Laurával indultak el körbevonatozni az éttermen.

A szomszéd asztalnál ülő srácok is megúszták a zorbát. A két gyerek annyi idős lehet, mint én, a fiatalabb a szőke haját lent felnyíratta, a feje tetején meg kontyot kötött. Pont az a frizura, amit anyáék nem engednek meg nekem. A nagyobb srác piros Lakers baseball sapkában ücsörög. Naná, ha ilyen sapim lenne én se venném le még este sem. Nem magyarok, talán németek, vagy szlovákok, de lehetnek bármi más is, csak az tuti, hogy nem angolok. A két srác egész vacsi alatt telón játszik és jókat röhögnek. Kivéve, amikor ellenségesen rám bámulnak. Bár lehet, hogy én kezdtem az irigy pillantásokat, amikor rájöttem, hogy a szüleik mennyire jó fejek, amiért hagyták nekik, hogy a büdös hal helyett chipset egyenek vacsorára.

Már az egész étterem vonatozik, épp az utcán jár a konvoj, csak mi hárman ücsörgünk az étterem teraszán. Én is a telefont nyomkodom, de most ez se köt le. Éhes vagyok és pont a kedvenc sajtos chipsemet eszik a srácok.

– Hol van Laura? – jelenik meg a hátam mögött apa.

– Veletek… – csodálkozom.

Mikor apa rájön, hogy Laura nincs itt, elrohan a terasz másik végébe.

Hol a húgom? – hajítom le a telót az asztalra, amikor kiszúrom az ide-oda rohangáló anyát is a táncolók között. Úgy dübörög a szívem, ahogy még akkor se szokott, mikor feleltetés van a suliban, én meg elblicceltem a tanulást.

Apa közben odafurakodik a tömegben anyához, izgatottan beszélnek. Este van, félhomály, de látom mennyire félnek. Én is félek. Nyafka kis szörnyeteg a tesóm, de azért rendes is tud lenni. Mikor megfogja a kezem, ha fél, vagy amikor nekem adja a fél fánkot, amit már nem tud megenni. Eszembe jut a ferde első foga és hogy milyen cuki, amikor mosolyog. Ne már! Mindjárt elbőgöm magam.

Olyan gyorsan állok fel, hogy felborítom apa székét, ami ráesik a szőke srácra a szomszéd asztalnál. Felnéz a telefonjából, összeakad a tekintetünk. Halál ciki, hogy könnyes a szemem, de nem röhög ki. Ő is felpattan, magyaráz valamit, de nem értem. Visszadumálok: a húgom, my sister. Körbenézek és széttárom a karom. Ezt megérti. A másik srác is feláll, beszélnek valamit, aztán a sapkás fiú rám mutat, majd az étterem épülete mögötti részre, aztán a mellkasára bök és magával húzza a tesóját az étterem belseje felé. Rendben, váljunk szét.

Laura nincs az épület mögött, a táncparkettre loholok, anya a női mosdó felől érkezik. Ide-oda taszít a tömeg, páran magukkal akarnak vonszolni az összekapaszkodós zorba táncba, mutatják a lépéseket, hogy emeljem a lábam. Egyre hangosabban játszik az ősz hajú görög zenész a gitárnak kinéző buzukin. Pont olyan gyors a zene ritmusa, mint ahogy a szívem kalapál. Ellökök néhány kezet, apa felé rohanok. Hol lehet Laura? Elszaladt? Eltévedt? Vagy… valaki elvitte? Nincs időm ebbe belegondolni, mert anya a szája elé kapja a kezét. Hátranézek. A srácok az asztalunknál állnak, mellettük a dilis húgom integet. Akkorát sóhajtok, hogy meglepődök, hogy fért ennyi levegő a tüdőmbe.

A srácok szülei is észreveszik, hogy valami történik. Mind az asztalhoz gyűlünk, anya és apa együtt ölelgetik Laurát.

– De csak fogócskáztunk – csodálkozik a húgom.

A srácok és a szüleik valamit beszélnek, majd anyáékhoz fordulnak. Egy jó nagy nyelvi kavalkád és sok kézzel-lábbal mutogatás után kiderül, mi történt. Laura és a zenész kislánya együtt táncoltak. Amikor a buzukis lánya ezt megunta, fogócskázni hívta Laurát, aki követte őt az üres étterembe, hiszen mindenki a teraszon ül. A raktárban kergetőztek, amikor a fiúk megtalálták őket.

– Thanks – mondom a srácoknak, míg anyáék is elköszönnek az asztalszomszédoktól.

Laura megkapja a szidást: ilyet nem lehet csinálni, baja eshetett volna, a gonosz emberek így meg úgy… Mikor Laura elsírja magát, nem bírom ki, hogy ne szóljak bele.

– Felfogta, már eléggé megijesztettétek.

Mikor hugi rám villantja a ferde fogát, megnyugszom, hogy még sokszor láthatom ezt a mosolyt. Visszaülünk, Laura a lábát lóbálja, anyáék csendben isszák a borukat, én éhes vagyok és unatkozom. Szóval minden a régi.

Valaki megrúgja a székem. Odakapom a fejem, a sapkás fiú az.

– World of tanks? – mutatja felém a telefonját. Megismerem a tankos játékot, amivel én is játszom néha.

Bólintok és közelebb húzom a székem az asztalukhoz. A szőke srác felém nyújtja a chipes zacskót, vigyorogva belemarkolok.