Az irodaház naplopói

Ebben az irodában mindenki a legokosabb. Kivéve a főnököt, mert az hülye. Ráadásul minden is SOS feladat. Semmi baj! A munka azért van, hogy lepasszoljuk. Na, de kinek?

Ebben az antológia kötetben minden író Rejtő Jenő stílusában igyekezett alkotni. Van, ahol a zsáner is stimmel, így akad sivatag, meg idegenlégió, van, ahol csak a humor és a pörgős párbeszéd adott. De egy dolog minden novellában közös: mindannyian a Mester előtt tisztelegtünk.

Pár utcával odébb egy, a korábbi érából itt ragadt villamos zümmögött a síneken, csilingelése szimfóniává nemesült a dugóban pöfögő autók zajában. De Joe fülhallgatójában másféle zene tombolt, más decibel mélységgel. A zebrán keresztülringatózva nem hallhatta a neki tülkölő autók dühét, a megállóban türelmetlenül felé közlekedő villamost, sem az egyként felsóhajtó járókelők megkönnyebbülését, amiért mégsem lettek tanúi egy gázolásnak.
...
Amikor Joe legközelebb megmutatta magát a munkahelyén, Laura az alkalmas pillanatot megragadva, diszkréten gurult kollégája mellé irodai székével. Joe pólusaiból még az éjjel elfogyasztott töménytelen tömény gőze párolgott, ám Laurát a Joe közelségétől felfordult gyomra sem hagyta eltéríteni attól, hogy elsutyorogja mondandóját:
– Ki fognak rúgni.
– Kit? Engem? – jött a hökkent válasz.
– Azt, aki lóg a munkából…
– Akkor téged? – értette meg Joe, mit akar közölni kolléganője. Legalábbis azt hitte.
Laura felháborodva nyilvánította reménytelen esetnek kollégáját. Nyekergő görgőkerekekkel gurult a helyére, és Joe-val szemben, aki már vissza is dőlt az asztalára szundikálni, Laura lázason gondolkodott. Tudják, hogy nem dolgozik! Katika szája járhatott el. Vagy ad abszurdum: még a világtalan Joe-nak is világos az osztályon működő munkamegosztás! Laura az elbocsájtástól való félelmében pánikolt, no nem roham formájában, csak egy átlagos ideggörcs mértékével. Majd nagyot sóhajtva megnyitotta levelezőrendszerét, és lemondta az aznap déli fitnesz óráját.